2018. március 21.
Eltemetett bűnök és morális egészségügyi szempontok – Fodor Tamás a budapesti színművészetisek Ibsen-előadásától
 |
Hetekkel a bemutató előtt elkelt az összes jegy Zsótér Sándor és Börcsök Enikő színművész osztályának A vadkacsa előadására, amelyet a Szín-Tár első napján mutattak be Kecskeméten Fodor Tamás rendezésében.
- A negyedéves vizsgának komoly tétje van. Miért A vadkacsára esett a választás?
- Olyan darabot kellett választanom, amely alkalmas rá, hogy öt színinövendékkel színpadra állítsuk, s egyúttal méltó kihívást jelent a negyedéves hallgatók számára. Azért A vadkacsa mellett döntöttem, mert egyrészt a darab struktúrája átalakítható volt úgy, hogy az alapvető konfliktusokat nem csak megőrizzük, de ha lehet, még élesebben mutathassuk meg. De Ibsen drámája mellett szólt az is, hogy a műben megjelenő kérdésekre nincs egyszer és mindenkor érvényes válasz. Minden karakternek megvan a maga igazsága, ráadásul ezek a figurák olyan dilemmával szembesülnek, amelyek közel állnak a 22-23 éves hallgatók saját, belső konfliktusaihoz. Vagy azért, mert már megéltek hasonlót, vagy mert a mindennapokban „kerülgetik őket” ezek a témák. Kérdés, hogyan és milyen eszközökkel tudják a saját problémáikat megeleveníteni az irodalmi anyag által felrajzolt helyzetekben és viszonyrendszerben.
- Mi az előadás központi kérdése?
- A darabban egy 15 évvel ezelőtti abúzusra derül fény, amelyet a gazdag, nagyhatalmú családfő követett el a házvezetőnővel szemben, s amelyet titokként őriztek sok-sok éven át. Fontos, hogy most sem önszántukból hozakodnak elő vele, hanem azért, mert egy harmadik személy – akinek megvan a maga indoka, hogy miért nem hajlandó elviselni a hazugságot - rákényszeríti őket. De vajon miért titkolták el ennyi éven át, ami történt? „Morális egészségügyi” szempontból használunk-e azzal, ha az eltemetett bűnre fényt derítünk, vagy éppen ezzel tesszük a legnagyobb kárt a közvetlenül érintetteknek, s legfőképpen a gyermeknek, aki éppen most lesz 14 éves? Végső soron: tönkretehetjük-e az igazságért egy másik ember életét? Ez a 19-20. század fordulójának igazi görög tragédiája, s mint ilyen, alkalmas arra, hogy a színművészeti egyetemi vizsgaelőadás legyen.
- Milyen volt a fiatalokkal dolgozni?
- Nagyszerű! A dramaturgiai összevonás nagyon izgalmas helyzeteket produkált. Például az egyik szereplő, Konfár Erik, három karaktert alakít, mégpedig három idősebb figurát. Nem az a fontos, hogy hitelesen idős legyen, hanem hogy mindháromnak hitelesen megmutassa a maga igazságát. Ráadásul a három figura ugyanannak az alaknak három különböző útja: az apa, aki elkövette az abúzust, a nagyapa, aki szintén szenvedő alanya annak, hogy az apa visszaél hatalmával, és a családnál albérlőként lakó orvos, aki segédkezik a hazugság fenntartásában, mégpedig azért, hogy ezek az emberek életben maradhassanak. Hogyan lehet igazságot tenni? Ítélkezni? Azt remélem, hogy a közönség egyfajta esküdtszékként lesz jelen, és sikerül olyan árnyaltan elmesélnünk nekik a történetet, hogy ahányan csak ott ülnek majd, annyiféle „ítélet” születhessen.
Rákász Judit
- Olyan darabot kellett választanom, amely alkalmas rá, hogy öt színinövendékkel színpadra állítsuk, s egyúttal méltó kihívást jelent a negyedéves hallgatók számára. Azért A vadkacsa mellett döntöttem, mert egyrészt a darab struktúrája átalakítható volt úgy, hogy az alapvető konfliktusokat nem csak megőrizzük, de ha lehet, még élesebben mutathassuk meg. De Ibsen drámája mellett szólt az is, hogy a műben megjelenő kérdésekre nincs egyszer és mindenkor érvényes válasz. Minden karakternek megvan a maga igazsága, ráadásul ezek a figurák olyan dilemmával szembesülnek, amelyek közel állnak a 22-23 éves hallgatók saját, belső konfliktusaihoz. Vagy azért, mert már megéltek hasonlót, vagy mert a mindennapokban „kerülgetik őket” ezek a témák. Kérdés, hogyan és milyen eszközökkel tudják a saját problémáikat megeleveníteni az irodalmi anyag által felrajzolt helyzetekben és viszonyrendszerben.
- Mi az előadás központi kérdése?
- A darabban egy 15 évvel ezelőtti abúzusra derül fény, amelyet a gazdag, nagyhatalmú családfő követett el a házvezetőnővel szemben, s amelyet titokként őriztek sok-sok éven át. Fontos, hogy most sem önszántukból hozakodnak elő vele, hanem azért, mert egy harmadik személy – akinek megvan a maga indoka, hogy miért nem hajlandó elviselni a hazugságot - rákényszeríti őket. De vajon miért titkolták el ennyi éven át, ami történt? „Morális egészségügyi” szempontból használunk-e azzal, ha az eltemetett bűnre fényt derítünk, vagy éppen ezzel tesszük a legnagyobb kárt a közvetlenül érintetteknek, s legfőképpen a gyermeknek, aki éppen most lesz 14 éves? Végső soron: tönkretehetjük-e az igazságért egy másik ember életét? Ez a 19-20. század fordulójának igazi görög tragédiája, s mint ilyen, alkalmas arra, hogy a színművészeti egyetemi vizsgaelőadás legyen.
- Milyen volt a fiatalokkal dolgozni?
- Nagyszerű! A dramaturgiai összevonás nagyon izgalmas helyzeteket produkált. Például az egyik szereplő, Konfár Erik, három karaktert alakít, mégpedig három idősebb figurát. Nem az a fontos, hogy hitelesen idős legyen, hanem hogy mindháromnak hitelesen megmutassa a maga igazságát. Ráadásul a három figura ugyanannak az alaknak három különböző útja: az apa, aki elkövette az abúzust, a nagyapa, aki szintén szenvedő alanya annak, hogy az apa visszaél hatalmával, és a családnál albérlőként lakó orvos, aki segédkezik a hazugság fenntartásában, mégpedig azért, hogy ezek az emberek életben maradhassanak. Hogyan lehet igazságot tenni? Ítélkezni? Azt remélem, hogy a közönség egyfajta esküdtszékként lesz jelen, és sikerül olyan árnyaltan elmesélnünk nekik a történetet, hogy ahányan csak ott ülnek majd, annyiféle „ítélet” születhessen.
Rákász Judit